Az amerikaiak által használt – korábbi tendergyőztes – F2A Buffalo 1940-ben mutatott gyenge teljesítménye arra sarkallta az amerikaiakat, hogy a haditengerészet számára új, nagyobb teljesítményű, hordozóról is indítható csillagmotoros monoplán vadászt fejlesszenek ki, (Az F2A Buffaloval csak a finnek voltak elégedettek, akik a finn-szovjet háborúban 32:1 légi győzelmi aránnyal tönkreverték a korabeli szovjet légierőt, amit annak csak mérete tudott kompenzálni.) Az F2A-t leváltani hivatott prototípus jelölése több, itt most nem ismertetett variáns létrehozása után XF4F–3-ra változott, ezt a Grumman mérnökei 1939 februárjában fejezték be. Az új szerkezet nagyságrendekkel jobb teljesítményt mutatott a Buffalonál, ami láttán az amerikai haditengerészet 1939 augusztusában egy 54 db-os elősorozat legyártását kérte a cégtől.

A tesztelések során több módosítást és változtatást is végrehajtottak, köztük olyanokat is, amik a repülési jellemzőket tovább javították. Végül kialakult a későbbi F4F–3 néven szolgálatba állított repülőgép. Az első 1200 LE-s, 14 hengeres, vízhűtéses Pratt & Whitney R-1830-76/86 motorral és 4 db M2 nehézgéppuskával szerelt gép a prototípus befejezése után 12 hónappal, 1940 februárjában készült el. Teljesítménye másokat is meggyőzött így például Franciaország is rendelt a típusból (Wright R–1820 Cyclone motorral), amit a francia megadás után a Brit Királyi Haditengerészet állított szolgálatba már más, Martlet I néven. A britek és az USA haditengerészete is 1940-ben kezdte el használni a már bevetésre kész repülőgépet.

Letakart jelzésű Grumman F4F-3 Wildcat a USS Enterprise fedélzetén.

Egy évvel később októberben a repülő megkapta a híres Wildcat nevet, néhány hónappal előtte pedig az USA véglegesen kivonta az elavult Buffalokat az aktív állományból, így az F4F-3 lett amerikai haditengerészet elsődleges vadászgépe a háború kezdeti szakaszában.
Mivel elsősorban a Csendes óceáni hadszíntéren vetették be, fő ellenfelei a japán gépek közül kerültek ki.
Igaz, hogy fordulékonyságban sokkal, végsebességben kevéssel elmaradt az A6M mögött, azonban zuhanósebessége jobb volt, fegyverzete pedig a korai Zero modellekkel kb. egyenértékű. A japán vadászhoz képest erősebb motorral, és szerkezettel rendelkezett, s mivel a korai Zeroknak nem volt öntömítő üzemanyagtartálya, így néhány lövés a 0.50 kaliberes Browningból elég volt, hogy a japán vadász akár végzetesen is megsérüljön. Mindezek mellett a Zeronak nem volt megerősített páncélzatú pilótafülkéje sem, ami több esetben szintén hátrányosnak és veszélyesnek bizonyult.

Utóda, az F4F-4 1942 elején állt szolgálatba, ami már 6 db M2 nehézgéppuskát kapott. Mivel más jelentős változtatást nem hajtottak végre a gép szerkezetén, a beépített Browningok rontották a repülési jellemzőket, emellett egy-egy géppuska kevesebb lőszer javadalmazással rendelkezett.
Az amerikaiak a csendes-óceáni hadszíntéren drágán megfizettek azért, hogy kidolgozzanak egy hatékony Zero és Ki-43 ellenes taktikát: összességében a Mitsubishi A6M általában felülmúlta az F4F-eket, de egy zseniálisan kidolgozott úgynevezett “Thach Weave” taktika az egész háborút tekintve (minden F4F modellt beleszámítva) 6.9:1 légi győzelmi arányt eredményezett, ami nagyszerű példa arra, hogy egy harc kimenetelét az irányítás és a taktika legalább annyira befolyásolja, mint egy gép paraméterei.

Az említett “Thach Weave” máig alkalmazott légiharc technika, itt nézhető meg, miről van szó: https://www.youtube.com/watch?v=Hzq3944Xo9M

F4F-3 repülés közben

Összegzés:

Nem a Wildcat volt korának legjobb vadásza, de robusztussága, megbízhatósága miatt jó alapnak bizonyult a pilóták és a fejlesztők számára egyaránt. Az F6F Hellcat megjelenéséig az USA haditengerészetének legfontosabb, alap gépe volt. A háború végén kis tömege és relatív kis mérete miatt a kisebb kísérő szerepkörben működő hordozókról is fel tudott szállni, amit a későbbi nagyobb és nehezebb vadászgépek már nem tudtak megtenni. Ezen tulajdonságai miatt a háború végéig aktív szolgálatban maradt.
Összesen 7722-7860 db (forrástól függően) Wildcat variáns (ebből 1191 Martlet) készült a második világháború alatt. A haditengerészet és a tengerészgyalogság gépei 15553 bevetést hajtottak végre (ebből 14027 repülőgép hordozóról indult). 178 db elvesztett gép mellett 1327 különböző repülőt lőttek le, így a légi győzelmi arányuk igencsak jónak mondható: 6.9:1.
Mivel általában kísérővadász szerepkörben alkalmazták őket, csak 154 tonna bombát dobtak le.